A Kicsinyítés Matt Damon eddigi legbénább filmje?

Amikor maga alatt van az ember, a legjobb, amit tehet, hogy elmegy a barátaival a moziba, hogy megnézzen egy vidám filmet. Az idei február meglehetősen szomorkásra sikerült sokunk számára a baráti körömben, így elmentünk, hogy megnézzük a Kicsinyítést, melyről elég sok jó kritikát hallottunk, és melyről már csak a szereposztás miatt is azt hittünk, hogy egy izgalmas film lesz – hiszen Matt Damon legutóbbi filmjét, a Mentőexpedíciót mindannyian imádtuk!

A Kicsinyítés elvileg dráma/sci-fi kategóriába sorolható, bár inkább a komédia/hülyeség kategóriába sorolnám, ha lenne ilyen. Bár azt hozzáteszem, hogy nem gyűlöltem a filmet, még csak különösebb ellenérzéseim sem voltak vele kapcsolatban, egyszerűen csak nem értettem, hogy egy olyan jó színész, mint Matt, hogyan vállalhatott el egy ilyen mindenféle rációtól mentes filmet.

Maga a történet arról szól, hogy egy norvég kutatócsoport a túlnépesedésre keresi a megoldást. Feltalálják a kicsinyítés módszerét, melynek lényege, hogy szerves élőlényeket méretarányosan lekicsinyítenek, melynek következtében földi javaik is méterarányosan nőnek, azaz a jelenlegi hétköznapi életüket fényűzőre cserélhetik, hiszen abból a pénzből, amiből korábban éltek, sokkal többre telik, ha miniatűr házakra és ételekre költik. Ezáltal megoldódik a túlnépesedés, és a Földünk energiatartalékait sem veszélyezteti semmit.

Paul Safranek (Matt Damon) és felesége Kristen (Audrey Safranek) kissé középszerű életüket élik. Paul amolyan gyógy masszázsokból tartja fent magukat. Lassan családalapításon gondolkodnának, de nem elégedettek a körülményeikkel, közben találkoznak egy régi ismerőssel, aki „lepicinyítette” magát, és arról számol be, hogy csodás, fényűző életet él azóta. Paul és Audrey rászánják magukat a nagy átalakulásra, és el is mennek a „picinyítő” központba, hogy ők is apróvá legyenek. Már meg is kapják a tervezetet, hogy milyen csodás otthonra számíthatnak, és hogy milyen virágzó életük lesz. Alá is vetik magukat a procedúrának, mely visszafordíthatatlan. Paul felébred a picinyítés után, és egyedül találja magát. Szembesülnie kell azzal, hogy magányosan kell elkezdenie új, pici életét. A férfi depresszióba esik, és nehezére esik új életkörülményeihez alkalmazkodnia, mígnem ráébred, hogy a picinyített falúnak is van egy nyomornegyed része, ahol azok az emberek élnek, akik nagyként alig rendelkeztek vagyonnal, és ezáltal piciként is a város legkülső szegletébe, a nyomornegyedbe szorultak. Ezeken az apró embereken senki sem segít, betegek, és nem igen jutnak ételhez. Itt ismerkedik meg Paul az ázsiai menekült nővel, Ngoc Lan Tran-el, aki a picinyítés feltalálójának, Dr. Jorgen Asbjornsen-nek rendkívül hálás, ugyanis hányattatásai során egyszer ígéretet kapott a férfitól, hogy segíteni fogja őt, amennyiben elmegy hozzá Norvégiába. Pault először idegesíti is a nő, aki beszervezi őt a szociális munkába, amit önszántából végez, a férfinek viszont semmi kedve az egészhez, annak ellenére, hogy kezdi megszeretni a nőt. Szomszédja, a milliárdos, hedonista Dusan elintézi, hogy elmehessen vele egy Norvég útra, csak azért, hogy a nőtől távol tartsa egy kicsit, de Ngoc Lan Tran amint meghallja, hogy mit terveznek a férfiak, kijelenti, hogy ő is velül tart, mondván, hogy így megismerheti a jótevőjét, Jorgen Asbjornsen-t.

A történet végéhez közeledve meg is ejtik ezt az utazást, idő közben pedig Paul és Ngoc Lan Tran ténylegesen egymásba szeretnek. A történet legvégén Paulnak el kell döntenie, hogy a fajfenntartást és az életben maradást választja, vagy pedig részese kíván maradni pusztuló világunknak, és segíteni az itt élőkön. A döntést természetesen csak az utolsó pillanatban hozza meg, túlzottan is érzelgős jelenetek közepette.

A film alapvetően nem volt iszonytató, magam részéről több ízben derültem is rajta. Viszont úgy vélem, hogy egy túlságosan is hosszúra nyújtott, teátrális, már-már fárasztó jeleneteket egymásra halmozó filmről beszélhetünk, mely bár nem volt teljes egészében ellenemre, de nem nézném meg megint. Úgy vélem, hogy legjobb indulattal is csak egy középkategóriás komédiának nevezhetjük, lévén, hogy a benne elhangzó poénok távol álltak az intelligenstől, úgy hiszem, hogy Matt Damontól ennél sokkal többre számíthat egy olyan néző, aki már több filmjét látta és ismeri. Paul Safranek karaktere nevetséges. Bár én szerettem Robin Williams-t, és neki jól állt az a szerep, mikor egy felnőtt érett férfi nevetséges helyzetek sorozatán megy keresztül, és mégis szerethető marad, neki talán jól is állt volna ez a szerep, de meglátásom szerint Matt Damon nem ez a karakter.

A film végéhez közeledve vártam, hogy mi lesz a többiek, illetve a környezetemben ülők reakciója: nem lepett meg, hogy nagyjából ugyan az, mint ami nekem. A mellettem ülő család kissé kínos csendben toporgott egy darabig a sorok közt, majd az anyuka megkérdezte fiát, hogy hát mit gondol, mire az azt felelte, hogy: „hát ez jó nagy hülyeség volt!”. Az én barátnőim is így gondolták, nem igen tudtuk, hogy mit is mondhatnánk a film kapcsán egymásnak. Úgy éreztük, hogy bár nevettünk pár poénon, de nem ismételnénk meg, nem akarnánk újra megnézni a filmet.